Megtörtént esetet hozok, a neveket természetesen cseréltem, a pontos helyszínt pedig szintén a felismerhetetlenség miatt nem írom le.
A helyszín egy kis falu, egy népszerű üdülősor, ahol egymást érik a kiadó kis házak A telkek végében A folyó, az udvarokon medence, ugrálóvár, csocsó, asztalitenisz, vizibicikli, SUP és minden is, ami kellhet egy igazi nyaraláshoz. Családok, párok, baráti társaságok, horgászok, vegyesen vagyunk egymás mellett, a magas sövény és kerítés ügyel ara, hogy ne lássuk egymást, de a hangok persze átszűrődnek. Ahány család annyi minta, mégis van néhány Darwin-díjas eset, amely már engem sem hagyott pihenni.
„Ne üvölcccccséééééé má…..’ – amikor a tükör visszabeszél
A napsütötte délelőtt, a 6 év körüli gyerek boldogan játszik a homokozóban. Anya az ajtóból 5000 decibelen üvölt, hogy „azonnal jöjjön má’ be, mert a gyerek elfelejtette bekenni magát naptejjel!” Kicsivel később megint üvölt: „Most aztán má’ mindenki jöjjön be, mert kihűl a rántotta!” Amikor a gyerek a naptej és a rántotta után végül be meri tenni a lábát a medencébe, anya azonnal a jövőbeli hólyaghurut és a gyerekorvosi rendelő rémképével ordít: „Ne menjél bele, mert hideg, mondtam már! Edd meg inkább a banánt!” Erre a gyerek egy minden decibelmérő készüléket azonnal elpusztító „NEEEEM”-mel válaszol. Persze Anya már a plafonon. Ki van. Teljesen. És persze – a gyerekkel van a baj. „Miért kell mindig így üvölteni?!”
De vajon tényleg a gyerekkel van a baj?
A tükör nem hazudik
Coachként rengetegszer találkozom azzal a helyzettel, hogy a szülő panaszkodik: „A gyerek folyton kiabál. Nem lehet vele bírni. Durva, tiszteletlen.” Aztán amikor kicsit közelebbről megnézzük a családi működést, szépen kirajzolódik a minta. A gyerek ugyanis nem a szavakra reagál – hanem a viselkedésre. A gyerek nem hallgatja a nevelést, hanem lemásolja az általad nyújtott mintát.
Ha anya az ajtóból üvölt, a gyerek a kertből fog. Ha apa minden második percben azt kiabálja: „Normális vagy?!” – akkor ne csodálkozzunk, ha a gyerek is pontosan ezt fogja kiáltani, amikor apa fejest akar ugrani A folyóba.
A gyerek a szülő tükre. És sokszor nagyon élesen mutatja, amit nem akar látni.
Nem hibáztatni – tudatosítani
Ez az írás nem a szülők hibáztatásáról szól. Nehéz dolguk van, sokszor fáradtak, kimerültek. Elfogy a türelem is egy idő után. De ha nem vagyunk hajlandók szembenézni a mintáinkkal, akkor esélyünk sincs változtatni, kikerülni a mókuskerékből.
A gyerek viselkedése nem a semmiből jön. Ahogy mi beszélünk velük – az válik bennük belső hanggá. Ahogy mi kezeljük a feszültséget – az lesz az eszköztáruk. Azt tanítjuk meg nekik, amit nap mint nap csinálunk, nem azt, amit elmondunk.
Mit tehetünk?
- Kezdd magaddal. A leggyorsabb út a változáshoz: ne a gyereket próbáld megformálni – hanem nézz rá a saját működésedre.
- Állj meg egy pillanatra. Mielőtt kiabálnál, kérdezd meg magadtól: ha ezt most felvennénk videóra, és visszanézném, mit látnék? És mit tanulna belőle a gyerekem?
- Legyél következetes, de nem indulatos. A határok nagyon fontosak, de nem a hangerő tartja őket.
- Engedd meg magadnak a hibázást. És mutasd meg a gyereknek is, hogyan lehet bocsánatot kérni, újrakezdeni.
Ha szeretnél jobban rálátni a saját mintáidra, vagy szeretnél egy támogatott folyamatban dolgozni azon, hogy a gyerekeddel nyugodtabb, érthetőbb kapcsolatot építsetek, keress bizalommal. A változás ott kezdődik, hogy valaki végre máshogy csinálja. Lehet, hogy ez most te leszel.