Sokan úgy képzelik el a személyes fejlődést, mint valami építkezést: új szokások, új tudás, új énkép. Folyamatosan hozzátenni, fejleszteni, formálni. És bár mindez fontos és van létjogosultsága, van egy másik, megkerülhetetlen út is.
Egy híres (bár nem bizonyítottan eredeti) idézetet gyakran tulajdonítanak Michelangelónak, a reneszánsz szobrászművésznek. A legenda szerint Michelangelo így válaszolt arra a kérdésre, hogyan készítette el Dávid szobrát:
“A szobor már ott volt a márványban. Én csak eltávolítottam a felesleget.”
Ez a mondat elsőre a művészet titkát rejti, de ha másképp is látjuk, egy egészen különleges szemléletmódot is hordozhat: önmagunk megtalálásának filozófiáját.
Mi lenne, ha nem kéne „jobbá” válnod?
Mi lenne, ha a valódi énedet nem kellene kitalálnod vagy megalkotnod, csak felfedezned?
Az önismereti munka gyakran nem építésről szól, hanem bontásról. Nem arról, hogy újabb rétegeket viszünk fel, hanem arról, hogy levesszük a maszkként ránk rakódott szerepeket, szorongásokat, elvárásokat.
- Lehet, hogy nem önbizalmat kell „szerezned”, hanem letenni a hiedelmet, hogy nem vagy elég jó.
- Lehet, hogy nem új célokat kell hajszolnod, hanem felismerni, mi az, ami tényleg fontos neked – és mi az, amit csak mások várnak el tőled.
- Lehet, hogy nem „motiválatlannak” vagy „lustának” születtél, hanem a rendszeres önkritika és túlhajtás alatt megfáradtál.
Faragni fájhat – de felszabadító
Ahogy a kőfaragás sem könnyű, a belső munkához is bátorság, kitartás elszántság, akarat és cél kell, mert a régi minták, félelmek vagy torz képek letétele időnként fájdalmas – hiszen ezek egy darabig védelmet is nyújtottak.
De minden egyes „lefaragott” résszel közelebb kerülsz ahhoz, aki valójában vagy.
Ne próbálj többnek látszani – inkább próbálj kevesebbnek tűnni abból, ami nem te vagy, lehet, hogy nem is a hiány a probléma – hanem a felesleg.