A leggyakoribb mondatok, amit hallok: „Tudom, hogy ez egy minta.”„Látom, honnan jön.” „Pontosan értem, miért csinálom.” És mégis…a helyzet újra megtörténik, a reakció ugyanaz és a vége is ismerős.
Sokan azt gondolják, hogy a felismerésnek automatikusan változást kellene hoznia, hogy ha már „tudom”, akkor „mennie kellene”. De a valóság ennél sokkal bonyolultabb.
A felismerés nem egyenlő a változással
A minták nagy része nem gondolat szintjén működik, nem ott, ahol megértünk, elemezünk, következtetéseket vonunk le, hanem a testben, az idegrendszerben, az automatikus reakciókban. Ezért történhet meg az, hogy egy helyzetben már előre tudod, mi fog történni, mégis ugyanúgy reagálsz, és csak utána mondod: „na, megint ez.” Nem azért, mert nem akarsz változni, h anem mert a minta gyorsabb nálad.
Amit mintának hívunk, az valaha megoldás volt
Ez egy nagyon fontos pont, amit sokan kihagynak. A legtöbb minta nem véletlenül alakult ki, nem rossz szándékból, és nem „hiba”. Valamikor nagyon fontos funkciója volt: segített alkalmazkodni, túlélni, kapcsolatban maradni. Lehet, hogy csendben maradni volt a biztonságos, alkalmazkodás volt a szeretet ára, nem határt húzni jelentette a békét. A tested és az idegrendszered ezt megtanulta. És ami egyszer működött, azt nem engedi el könnyen.
Miért nem elég az, hogy „majd legközelebb másképp”?
Mert a minta nem a döntés pillanatában indul el. Sokszor már akkor, amikor megemelkedik a hangod, összeszorul a gyomrod, gyorsabban ver a szíved, feszült leszel, mielőtt bármit kimondanál. Ez nem tudatos folyamat, ez egy automatikus idegrendszeri válasz. Ezért van az, hogy utólag tisztán látunk, de közben „mintha nem lett volna választásunk”.
A változás nem akarat kérdése, hanem kapacitásé. Van-e elég belső biztonságod ahhoz, hogy máshogy reagálj? Van-e tered megállni egy pillanatra? Tudod-e elviselni azt a feszültséget, amit az új reakció hoz? Mert az új reakció mindig kényelmetlenebb eleinte, mint a régi. Még akkor is, ha hosszú távon jobb.
Mi tartja életben a mintát a felismerés után is?
Sokszor nem maga a minta, hanem az, amit elkerülünk vele: konfliktust, elutasítást, csalódást, bűntudatot. A minta nem azért marad, mert „szeretjük”, hanem mert véd valamitől. Amíg ezt nem látjuk, addig a felismerés inkább frusztrál, mint felszabadít.
Amikor észrevesszük a testi jelzéseket, megtanulunk ott maradni a kellemetlen érzésben, és nagyon apró lépésekben másképp reagálunk.
A változás sokszor alig észrevehető. Egy mondattal kevesebbet magyarázol, egy helyzetben nem szólsz vissza, vagy épp kimondasz valamit, amit eddig nem mertél. Ez már változás. Csak nem annyira látványos, mint amit várnánk.
Ha most ott tartasz, hogy „Látom a mintát, de nem tudok kilépni belőle” akkor nem elakadtál, hanem úton vagy. A felismerés nem arra való, hogy azonnal másképp csinálj mindent, hanem arra, hogy elkezdj másképp jelen lenni a helyzetekben. Innen indul a valódi munka, innen lehet lassan, biztonságosan változni.
kép: Fotó: Andrea Piacquadio: